Írásaimból...

Beszélgetésem az Öreggel...

Szóval, ez úgy kezdődött, hogy én nem akartam azt, az un. holt időt, elunatkozni. Mikor befejeztem az esti mesét az ikreknek, csak feküdtem ott a két ágy között földön. A fiúk ágya "L" formátumot alkotott, fejjel egymás felé fordulva. Én meg a földön. A fiúk pedig nem engedték el az ujjaimat. Úgy feküdtem ott, mintha kifeszítettek volna, egy láthatatlan kereszten, két kezem a két ágy széle felé nyúlt. Szóval csak feküdtem ott, nem mertem mozogni, nehogy felneszeljenek a srácok. Mert ha túl korán keltem fel, Ők is visszaébredtek, és akkor kezdhettem elölről a mesét. Én pedig akkoriban még TV-ézni szerettem volna.

Tehát nem akartam elunatkozni azt az időt. Kitaláltam, ha már úgy fekszem itt, mint akit "kiterítettek", elkezdek jógázni, és az ún. "hullapózomat" kihasználva, azt a légzéstechnikát alkalmazom, amit ilyen esetben javasolt az egyik jógakönyv.
Lassú belégzés, benntartás, majd lassú kilégzés, megint egy-két pillanatra visszatartani a hasamat, majd ismét lassú belégzés. Mindvégig a hasamra, ill. un. "hará"-ra összpontosítva. Később, még azt is megcsináltam, hogy jobban teljen az idő, elkezdtem kilazítani az egyes testrészeimet. Kezdve a bokánál, befejezve a fejemen. Nem volt ez egyszerű. De időm volt tengernyi

És ezt így tovább, hosszú-hosszú perceken, napokon, heteken, hónapokon keresztül. De mesém a fiaimnak, s időm magamra, mint mondtam, volt tengernyi! Az egészségemre hasznosítom a hulladékidőmet.

Szeretném hangsúlyozni, mindezt teljesen éber állapotban. Figyeltem, mert ha már úgy hallottam, hogy a fiúk egyenletesen szuszognak, akkor végre szabad voltam, és mehettem az esti filmet bámulni.

Talán, fél év telt el így!

Az egyik este, mesélésem után, a szokásos légzéstechnikámra és a fiúk szuszogására figyelve, különös dolog történt velem. Egy olyan furcsa helyen találtam magam, ahol mintha már jártam volna egyszer, legalábbis olyannak tűnt.

Mintha kinn lettem volna a világűrben, bolygók közt suhantam el, mélykék háttérben és csodálkoztam, hogy most milyen ügyesen ki tudom kerülni ezeket a bolygókat. Egy fényes gömb, vagy Napszerű fényforrás felé haladtam. Nagyon oda akartam jutni. Olyan volt, mintha HAZA mennék! Oda, ahová szívesen tér meg egy fáradt utazó! Egyre közeledte a FÉNY felé, egyre boldogabbnak éreztem magam. Mikor már-már elég közel értem a FÉNY-hez, mikor már majdnem ott voltam, észrevettem egy sötét alakot a Fényforrás előtt.
Olyan volt, mint Dart Véder, a Nagyúr, a Csillagok Háborúja c. filmből, de nem olyan gonosznak tűnt, hanem nagyon is barátságosnak. Mintha egy nagyon régen látott szerettemet láttam volna viszont. Egyszer csak felemelte a kezét, szólt, vagy csak azt gondoltam, hogy szól, de tudatta velem, ne menjek közelebb, mert akkor nem tudok visszamenni, és hogy rám még szükség van a Földön!
Nem emlékszem pontosan, hogy Neki vagy valaki másnak van-e rám szüksége a Földön. De azonnal a fiaim mellett találtam magamat. Hullapózban. És a fiúk békésen szuszogtak. És ahogy visszaemlékszem, kissé csalódott voltam!

Nem tudtam hirtelen mi is történt velem. Még egy ideig ott maradtam fekve, gondolkoztam, álmodtam, vagy tényleg megtörtént velem az előbbi dolog? De biztos voltam benne, NEM álmodtam! (A későbbiek bizonyossá tettek, tényleg nem álmodtam!)

(Érdekes, amikor ezekről az élményeimről beszélek, mindig elered a könnyem. Valamilyen földöntúli boldogság-érzet fog el ilyenkor).

Kis idő múlva kihámoztam ujjaimat a fiúk ujjaiból, felkeltem, kitámolyogtam a másik szobába, s belerogytam a fotelbe! Kedves nejem csodálkozik:

- Mi történt veled? 
- Olyan fura vagy! - mondta.. 
- Rosszul vagy, vagy netán ittál valamit? - kérdezte.
- ÁÁÁ! biztos álmodtad! - mondta, miután elmeséltem, mit tapasztaltam.

Ezzel részéről le volt zárva a dolog. Mindörökre!

...

Engem természetesen nem hagyott nyugton az "álmom"! De az esti mese továbbra is ment a szokásos módon. Viszont egy-két hét múlva, ismét ki akartam próbálni, vissza tudok-e menni ahhoz a bizonyos Fényhez. Olyan jó lett volna! Szándékosan törekedtem ahhoz az állapothoz, amit először tapasztaltam. Nagyon sokáig nem sikerült. Egyszer azonban ismét kinn találtam magamat a világűrben, úgy, mint az előző alkalommal, de most azonban nagyon rosszul lettem! Hányinger kerülgetett, forgott velem az egész szoba, olyan volt, mint kiskoromban, amikor nagyon lázasnak éreztem magam, és akkor is ugyanígy forgott velem az egész Világ! Ismét ott voltak a bolygók, de most nekiütköztem, fájt, és bár tudtam, hogy ott fekszem a fiaim ágyánál, hullapózban, rettenetes hányingerem volt. Aztán megint meghallottam "Dart Véder hangját":

- Ezt soha többé ne ismételd meg, mert legközelebb nem fogsz tudni visszamenni. És még mindig szükség van rád!

Közben arra is rájöttem, mikor jártam itt legutoljára. Négy éves koromban ugyanis megoperálták a fülemet, és akkor éreztem úgy, hogy nekicsapódok ezeknek a "kisbolygóknak". Ami fájt. Hiába próbáltam kikerülne azokat. Sokszor, de nagyon sokszor nekicsapódtam azoknak az űrbéli szikláknak. Ismét éreztem ugyanazt a fojtogató bűzt, mint a füloperációm után, álmaimban éreztem. Nagyon, nagyon rossz érzés volt!

Természetesen ezeket az élményeket már nem mondtam el senkinek sem! Nem akartam, hogy nevetségessé váljak bárki előtt is. Különben is magánügynek tartom az egészet.

Évek teltek el így, ezzel a tudattal.

Úgy adódott, hogy elkezdtem un. "távolkeleti harcművészetet" tanulni. Nem tudom honnan jött az ötlet. Talán az akkori divatból fakadt. Lényeg, hogy az akkori mesteremnek, aki egy rém ronda és bizalmatlan külsejű cigány származású srác volt, (később, miután megismertem és nagyon sokat, és emberit tanultam Tőle, akár az életemet is rá mertem volna bízni), sörözés közben elmeséltem "látomásomat". Nem nevetett ki, hanem elkezdett mesélni különböző, most úgy neveznénk, hogy ezoterikus dolgokat. Az én katolikus, és az akkori politikai úttörős, KISZ-es lelkemnek, ez mind nagyon érdekes, mind nagyon új volt. Ő javasolta, egyenlőre továbbra se meséljem el senkinek sem "látomásaimat". Azt mondta, egyszer majd el fog jönni az, az idő, amikor késztetést fogok érezni, arra, hogy el KELL, majd mondjam ezeket. No akkor elmondhatom. Mint most.

De, közben történt még más esemény is!

...

Huszonegy évnyi házasság után, elválltunk. No, nem ilyen egyszerűen, mint ahogy leírtam. De!

Akkoriban, Ordaspusztán, az erdei iskolában, laktam. Azt gondoltam akkor, végre, a válási hercehurcában nyugalomra leltem, ott a természet rejtekében. Egyik nap, természetes dolog, elkezdett esni az eső, Reggel. Majd zuhogott, nem eset, zuhogott, egész nap! Majd egész éjszaka, és nekem másnap reggel le kellett mennem Pestre. De az eső csak zuhogott! Esernyőt, gumicsizmát már feltalálták, a bőrömön belül úgysem ázom el, semmi gond, nosza hajnalban, a zuhogó esőben indulás Pestre! Öt perc után az esernyő átázott, a gumicsizmába befolyt a víz, felülről. Még az alsógatyám is vizes lett tíz perc múlva! (Nem elfelejteni, már 24 órája zuhogott!) A hegyről apró kis patakokban folyt le a víz, amin keresztül kellett vergődnöm, ólomnyi sárdarabok ragadtak a gumicsizmámra. Botommal alig győztem lekaparni a sarat, hogy menni tudjak. Valószínűleg ilyen lehetett az un. "tábeszes" járás. (A század elején, a vérbajosoknak volt un. tábeszes járásuk!)

Az eső zuhogott. Még egyszer mondom, már 24 órája! A zuhogó esőben le a völgybe, majd föl a szemben lévő hegyre, majd ismét le a következő völgybe, át a patakon, majd végre ki az aszfaltos műútra. Gondoltam én.

Az eső nem! A patak helyén nem folyó, hanem folyam!!! Legalább 150 méter széles! Hömpölyög, mint a Duna! Hideg van! Mindenem átázott! És csak ZUHOG!

No, ekkor lett elegem a Világból!

Nem elég, hogy az életem, a házasságom, a családom ment tönkre, még ez a "rohadt" Természet is b@sz@kodik velem.

Hol az a k...rva fa, amelyre felakaszthatom magam.

Elegem lett e világon mindenből. Az Életből, a Házasságból, a Tanításból! A Nőkből! Mindenből! Mindenből, amit eddig tanultam! Azt kívántam, hogy dögöljek meg ott, ahol vagyok! Így, szó szerint! Őrjöngtem! Bőgtem!

Majd visszafordultam!

Azért jellemző: ott hömpölyög előttem a víz, amibe ha belemegyek, biztos belefulladok, biztos, hogy meghalok. De, én egy fára akartam magam felakasztani. Természetesen nem találtam megfelelő fát! A patak, egy erdőn folyt keresztül! Hogy biztosan mindenki megértse, erdőben voltam, fel akartam magam akasztani egy fára, de nem találtam megfelelő fát!!

Most meg röhögök és bőgök magamon egyszerre, ahogy ezt írom! No, az Isten se érti magamat!

Nem tudom, hogy kerültem megint fel a hegy gerincére. Istenemre, NEM tudom! Ez törlődött a tudatomból! De arra emlékszem, hogy megint hallom Dart Véder hangját: "még mindig szükség van rád!!!" És egy másik, számomra ismeretlen hang is megszólalt: "én már egyszer megtettem ezt. Felesleges volt!"

(Abban a pillanatban az eszembe jutott, hogy kedves exfeleségemnek, előttem volt egy vőlegénye, aki öngyilkosságot követett el, mikor megtudta, hogy nekünk közös gyerekeink születtek. Annak idején exfeleségem, Ő maga, mesélte el ezt nekem! Egész biztos, hogy az ott a zuhogó esőben, az exfeleségem, exvőlegényének "hangját" hallottam!)

Ott tértem magamhoz, hogy a hegygerincen gyalogolok, és zuhog. Egyszer csak a felhő szétválik, fénycsóva vetődik az erdei iskolára! Zuhog, de a fénycsóva az erdei iskolára mutat! Egész addig, míg a hegyet megkerülendő, el nem fordul az út. Még mindig zuhog, és a fénycsóva még mindig az erdei iskolára mutat! Kb. 15 percen keresztül!!! Az út elfordul, s vele én is! Visszanézek, s már nincs ott az a fénycsóva! Csak a zuhogás maradt!

...

Következő évben, mikor már működőképes lett volna, - kiűzettem a "Paradicsomból"-, az erdei iskolából. Vége a házasságomnak, vége a munkámnak! Most már számomra tényleg vége a világnak!

Eladtam hát magam "rabszolgának", mert ennem azért kell! Már nem akarok meghalni, mert nem akarok rossz példát mutatni gyerekeimnek! Talán még egyszer szükség lesz rám valahol!

Talán még egyszer...!

Peregtek a napok, hetek, hónapok. Csapódok egyik helyről a másikra. Szabadon fuldoklom. Minek élni?

Lehetne még egyszer? Olyan jó lenne még egyszer...!!!

Híreket kapok. Az erdei iskola, amit kitaláltunk többedmagunkkal, amit sikerült megalkotnunk, ott áll üresen! Akik kiűztek engem onnét hiúságból, meg nem értésből, nem tudják használni, nem érdekli őket!

Ha, én még egyszer...!

És csak peregnek a napok, hetek, hónapok. Még mindig csapódok egyik helyről a másikra. Élni? Miért kell?

Örömöm, ha gyermekeim hívnak. Bánatom, hogy nem tudok segíteni nekik, mert eladtam magam "rabszolgának", keveset keresek!

És olvasok, és, tanulok, és peregnek a napok.

...

"Hírnők jő, s lihegve szól", megcsörren telefonom: az erdei iskolába, abba a rongyos régibe szükség volna rám! Mikor költözöm?

És most miért bőgök megint, majdnem 60 évesen???